Üzenet

 

A fordított integrációról

Vecsei Miklós

Feladatunk újragondolni a szegregáció-integráció fogalma kapcsán felmerült kérdéseket, - legalább a saját programunkon belül, - amikor azt látjuk, hogy vannak tisztán roma emberek lakta telepek, települések, ahol az integráció az adott közösség szintjén egyelőre értelmezhetetlen. A szegregált telepekre emberfia nem megy be, mint ahogy onnan sincs kiút. Az önmagukba zárt közösségek elvesztették a reményt, nem ismerik saját értékeiket, s bár elvágyódnak, nem találják a kivezető utat.

„A legnehezebb helyzetben levők esetében súlyos hiba a szegénység és a nyomor összekeverése. Az a fajta szegénységkép, ami a társadalompolitikai döntések szempontjából meghatározó középosztály fejében él, már rég a múlté... A nyomor szétmar minden értéket: itt nincs közösség, inkább a kapcsolati vákuuma jellemző, a magár utaltság; nagyon bizonytalanok az értékek, nincs jövőkép, csak kielégítetlen igények és teljes bizonytalanság…”  Részlet a Magyar Narancs (2010. augusztus 5.) Felhalmozás című írásából, Vecsei Miklóst kérdezi Becker András. 

Ez nem azt jelenti, hogy lemondunk az integrációról, nem szeretnénk lemondani, nem is tehetjük tiszta lelkiismerettel. Hiszünk abban, hogy be tudjuk mutatni egy szegény/roma telepi közösség szerethető voltát, értékeit. Hiszen mi, szakemberek, a munkánk révén nap, mint nap megéljük ezt a szerethetőséget, így az is a dolgunk, hogy ezekből a közösségekből kihozzuk a pozitív energiákat,  segítsük a megértést, a nyitást a külvilág felé. 

Olyan szolgáltatásokat viszünk a telepekre, amik a nem telepen élők, a többség számára is vonzóak lehetnek,  amiért adott esetben bemerészkednek a korábban messziről elkerült ismeretlen terepre, így megismerkedhetnek az ott élő emberekkel. Ekkor saját bőrükön tapasztalhatják meg, hogy az ijesztőnek gondolt közeg nem is félelmetes, vagy veszélyes, leginkább „csak” kirekesztett, s éppúgy emberi érzelmekkel teli, mint bármelyikünk közössége.  Júliusi hírlevelünkben a sajókazai Szeretet háló tábor és a monori Fogadó eltérő fókuszú, mégis jellemző példája ennek a szemléletnek, de hadd emeljek ki még egy fordított integráción alapuló programot.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Monori Tabán-telep programjának keretein belül véghezvittek egy 6. általános iskolai évet befejező tanfolyamot, elsősorban a felnőtt lakosság részére. A 17 jelentkező közül 12 fő telepi roma ember volt, öten viszont a „városból” jártak be és szereztek bizonyítványt. Ez a mini projekt amellett, hogy bizonyítványt adott a résztvevőknek, 5 ember számára bizonyította azt, hogy együtt lehet dolgozni a roma emberekkel, hogy nem fogják ”megenni” őket, ha beteszik a lábukat a telepre.  Sőt, még valami pluszt is kapnak a telepieknek köszönhetően. Ezek az emberek már nem féltek odajárni…

2010. július

A valóságból

Vecsei Miklós

Költői kérdés: Miért elképzelhetetlen ma Magyarországon, ha egy pályázat a valóságról szól? Miért ezt érezzük furcsának, meglepőnek? Annyira hozzászoktunk már a lehetetlen pályázati kritériumokhoz, amikben az elmúlt években részünk volt? Belefáradtunk?

Mi is feltettük magunknak ezeket a kérdéseket, mikor kis csapatunk már feladni készült a hitét abban, hogy „európai pénzekből” a megoldás felé lehet vinni a hazai cigánytelepek problémáját. Ekkor kaptuk a felkérést az OSI-tól, hogy kezdjünk valami újat a Tarnabodi Befogadó Falu és a Monori „Tabán” program tapasztalatain alapulva. A módszer megvolt, az OSI-nak köszönhetően forrás is lett hozzá, így kipróbálhatjuk magunkat „élesben”.

Az első megbeszélések után a vágyott módszeren alapuló program közös céllá vált. Elfogadtuk, hogy egy ilyen végeláthatatlan mélységű problémának - mint a leszakadó közösségek hordoznak - megoldását nem láthatjuk mindjárt az út elején. A stratégia elvei tiszták, az adott fejlesztések pontos lépései menet közben fognak formálódni. Nem mondhatjuk meg most, hogy 2 év múlva téglára vagy szociális munkásra lesz szükség, de nem is kell, az új modell lényege, hogy a program a  munka közben is formálódik.

Egymásnak vagyunk mentorai, segítői. A tanulási folyamatnak mindenki részese a programvezetőtől a szociális munkásig, közösen gondolkodunk.

A Program nem 4x1 program, hanem 1x4 program, mindegyikünk felelős a másik munkájáért. Ezt még nekünk is tanulnunk kell, de készen áll rá a CSAPAT.

Köszönjük az OSI-nak, hogy ebből az álomból mára cselekvés lett.

2010. május-június