Hétesi történetek

Adókártya

Hajdú Gergő

Segítettem pár embernek elintézni az adókártyát. Elveszett, első adókártya stb. Nyilván valahogy maguk is megcsinálták volna előbb-utóbb egy iskolázottabb rokon, barát, szociális munkás, jó esetben egy türelmesebb ügyintéző segítségével. Először természetesnek vettem, hogy ebben nekem segítenem kell. Aztán arra gondoltam, ők felnőtt emberek, kis erőfeszítéssel miért ne tudnák maguk elintézni. Aztán még egyet gondoltam, hogy talán mégsem olyan egyszerű ez nekik. Ott van egy adatlap, tele rubrikával meg nyilakkal, átláthatatlan az egész. Csak annyit üzen, hogy tessék épphogy csak írástudó ember, vesszél el a sorok között a hat általánosoddal. Idő előtt elmentél idénymunkát végezni, túl korán szültél gyereket, hát most megihatod a levét. Kellett neked ilyen családba, meg egy ilyen rendszer végén születned (itt a kommunizmusra gondolok).

És akkor már azt hiszem, hogy értem is az egészet, pedig nyilván nem. Fogalmam sincs az ezekben az emberekben felhalmozódott csalódottság, hiányérzet, lustaság, öröm, bánat, elégedetlenség, türelmetlenség, düh mikéntjéről, gyökeréről. Nem ismerem egyelőre az ő történetüket, csak apró részletekről tudok. Míg közülük sokan a napi megélhetésükért kénytelenek hazudni, addig én ehhez képest rengeteg, úgymond tét nélküli dologban hazudtam már életemben.

Van olyan, hogy harminc egynéhány éves vagy, nő. A férjed meghalt, van négy gyönyörű lányod. El kell viselned, hogy alkoholista vagy, egy csótányokkal teli házban laksz és látod, hogy ha rajtad múlik, a gyerekeidre is ez a sors vár. Állandó hangzavarban élsz, ritkán főzöl, folyamatosan kérnek tőled olyat, amit nem tudsz teljesíteni. És teljesen mindegy már, hogy miért lettél alkoholista, jó okod lehetett rá. És igen, inkább Bástya bort veszel magadnak, mint a gyerekeidnek ételt. És megszakad bele a szíved. Ráadásul tudod, hogy van olyan színész, énekes, politikus, celeb, aki ugyanúgy fetreng este vagy napközben, mint te, csak neki valahogy úgy alakult az élete (tehetség, szerencse, jó családi háttér, kemény munka stb.), hogy mindemellett meg tudja etetni a gyerekeit, rezsit tud fizetni és a többi. S akkor egy tisztább pillanatodban úgy döntesz, hogy elmész arra az alkalmi munkára, hogy valamennyit törlessz a kamatosnak, önkormányzatnak, a bort hitelbe adónak, a másik kamatosodnak vagy esetleg csak szimplán főzz valamit a gyerekeidnek, vegyél nekik egy tolltartót iskolakezdéskor vagy egy tortát a szülinapjukra. Szóval ezért elmennél arra az alkalmi munkára, amelyikhez szükséged van arra a rohadt adókártyára. És eljutsz az APEH-ig, ahol eléd rakják a 10T34-es nyomtatványt. Rájössz, hogy az egyik gyereked születési idejét sem tudod, a hiányzó lakcímkártyáról nem is beszélve. Ülsz az ágyadon, próbálod mégiscsak értelmezni ezt a nyomtatványt és látod, hogy ez lehetetlen. Közben a kamasz lányod max hangerőre fölhangosítja a Juniort vagy a Stefanot esetleg a Michael Jacksont és elkezd rá táncolni a csepp szobában. Látod, hogy mennyire ügyesen táncol, épp most hagyta ott a tánciskolát, mert nem tudtad fizetni a havi 3.000 forintot. Tudod, hogy a tánc a mindene, mégsem megy. Persze a másiknak a rajzolás, a harmadiknak az éneklés, a negyedik angol tanár szeretne lenni. Te ezt mind tudod. Férjed nincs, apád-anyád sincs, barátaid alig, ők is hasonló helyzetben. Azt, hogy nő vagy, talán már el is felejtetted.

Így szerezzen valaki adókártyát segítség nélkül.

 

Meg sem álltunk Ausztráliáig

Hajdú Gergő írása

Felejtsük el

Hétes-telep.  Magyarország „legnyomorúságosabb” roma telepeként szokás emlegetni. Az Ózd szélén fekvő gettó kb. 45 házában vasgyári munkások, tisztviselők laktak még a rendszerváltás előtt. A gyár megszűnt, ők elköltöztek, helyükre érkeztek meg legnagyobb részben roma családok. Jelenleg körülbelül 80 romungró család él itt, mintegy 400 ember. S akkor innentől felejtsük el egy időre a nyomor, mélyszegénység, gettó stb. szavakat. 

Hétes az egyik legszebb környezetben fekvő település, amit valaha láttam Magyarországon. Három oldalról hatalmas erdő, dombok veszik körül és ezt furcsamód csak sok idő eltöltése után vettem észre, mivel kezdetben csak a fent említett fogalmakra koncentráltam.

Itt készül

Bódis Kriszta író, dokumentumfilmes, pszichológus önkéntes csapatához csatlakozva egy éve járok ide kisebb-nagyobb rendszerességgel, szeptembertől minimum másfél évig itt is fogok élni a teleptől párszáz méterre, mint szociális munkás. Kriszta lassan 12 éve jelent meg itt először, negyedik éve szervezi az iskolakezdés előtti egyhetes alkotótábort gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt. Módszerének lényege és központja az alkotás, bármilyen kreatív tevékenység általi felszabadulás, önmegfogalmazás élménye. Így formálódik a közösség, ez által fogalmazódnak meg a helyiekben a vágyak, a tenni akarás, a megoldások keresése, a bizalom.  Ez az alapja minden további lépésnek, legyen az hivatalos ügyek közös intézése vagy a házak kalákában történő felújítása esetleg egy focipálya létrehozása (ez már meg is történt). Néha eszembe jut, hogy az egész emberi világ itt készül. Vannak már kézzel fogható, konkrét eredmények, például a focipálya, amit 30-40 helyi segítségével és valóban kemény munkájával készítettünk és tartunk fenn azóta is. Ez pár éve még elképzelhetetlen lett volna, ám Kriszta folyamatos jelenlétének köszönhetően eljutottunk eddig a pontig. Mert szerintem ez a lényeg, a folyamatos együttlét, együtt gondolkodás, ami most még szorosabb lesz szeptembertől. 

Rengeteg

Rengeteg tennivaló van; iskola, munkakeresés, gyámügy, gyermekvédelem, családsegítés és persze a folyamatos alkotó-, tanulócsoportok, sportfoglalkozások megszervezése. A helyi hivatalos szerveknél sok olyan ember dolgozik, akik nyitottak a közös munkára, velük lehet és érdemes is együtt dolgozni.

Nekem személy szerint a rendszeres iskolába járás elérése és az az utáni foglalkozások megszervezése a legfontosabb. A gyerekek „iskolakerülése” az egész családra kihatással van. Bizonyos számú hiányzás után a szülőknek büntetést kéne fizetniük, amit, ha nem tudnak teljesíteni, le kell ülniük. Aztán jön a gyámügy, készít egy környezettanulmányt és viszi az összes gyereket az intézetbe. Ráadásul sok esetben a gyerekek nem heccből hiányoznak (mint pl. én annak idején), hanem a háztartás vezetésében segédkeznek, vigyáznak a „cseppgyerekre” (ahogy ott mondják), ha épp a szülők dolgoznak, meg vasaznak, gombát szednek, fát aprítanak és a többi. Rengeteget dolgoznak. És persze azért lógnak is, többeknek nincsen jó (vagy egyáltalán semmilyen) viszonya az iskolával, a tanárokkal, osztálytársakkal. Ha pár gyereknél sikerül ezen a folyamaton változtatni, már nem hiába vagyunk ott. Én igazából tudom, hogy erre van lehetőség, bőven vannak erre utaló jelek. Persze ehhez több ember kell, ebből van hiány egyelőre. Olyan emberek, akik jó kedvvel foglalkoznak a hétesi gyerekekkel, rendszeresen. Ózdról, Budapestről, Miskolcról, bárhonnan.(Ez nyilván pénz kérdése is, folyamatosan pályáznunk kell.) És nemcsak hétesiekkel. Cél az is, hogy ezek a foglalkozások nyitottak legyenek, hogy az osztálytársak, kortársak találkozzanak egy iskolán túli környezetben is, ahol nagyobb eséllyel fedezhetik föl egymást, figyelhetnek oda a másikra. Azt olvastam valahol, hogy a cigány-nem cigány gyerekek közti előítéletek nagyjából az óvoda nagy csoportjában jelennek meg először. Nem tudom, hogy így van-e, de ezen bőven lehet még változtatni az általános iskola felsőbb tagozataiban is érzékenyen, odafigyelve. Azt várom ettől az időszaktól, hogy ezeknek az alapjait megteremtsük, hogy rutinná, természetessé legyenek olyan dolgok, amik kicsivel jobb körülmények közé születő (roma-nem roma) gyerekeknek evidensek.

Házörző

Ezekre a foglalkozásokra van egy szép nagy (felújításra váró) házunk Hétes közelében. Ide fogjuk szervezni a csoportokat, itt lesz az irodánk, és itt fogok lakni én is Borisszal, a hatalmas dél-orosz kutyával, aki kicsit olyan, mint egy jegesmedve. (Az előző gazdája a Jelcin után nevezte el, én inkább Borisz Godunovnak hívom…) Ezt a házat a hétesiekkel együtt fogjuk helyrepofozni, így lesz végre egy olyan terünk, amit közösen tudunk használni. A legjobb persze az lenne, ha ott a telepen hoznánk létre egy közösségi teret, ami borzasztóan hiányzik, ez is tervben van. Az alkotóházban mindenféle alkotócsoport helyet kaphat; kézműves foglalkozások, filmklub, angol csoport, továbbá van egy filmes csoportunk, akikkel az idei táborban kezdtünk forgatni az ő terveik alapján és szereplésükkel. (Jó lenne, ha lehetne lehetőség a roma történelem oktatására is, ami a legtöbb történelemkönyvünkből gyakorlatilag hiányzik, vagy egy-két bekezdéssel elintézik. Az egyik ózdi iskola igazgatója egyébként tart ezzel foglalkozó órát a társadalomismereten belül.) Számítógépekkel is szeretnénk fölszerelni a házat, ehhez azonban további pályázatokra lesz szükség.

Utoljára Szabadszállás

A másik fontos teendő a munkaközvetítés. Az információ Hétesre nagyon nehezen jut el, többen nem tudnak olvasni, a munkaügyi központig el sem jutnak, az meg ugyebár nem jön hozzájuk. Jelenleg 13-an dolgoznak közmunkásként, ezen felül alkalmi munkák jutnak, amit gyakran olyan vállalkozók szerveznek, akik rajtuk gazdagszanak meg. Utoljára Szabadszállásra mentek. A papírjaik hiányoznak, a nyolc általános is keveseknek van meg. Pedig azért akad munkalehetőség, legalábbis több, mint amiről ott tudnak. Dolgozni pedig sokan akarnak, csak hát addig eljutni nem olyan egyszerű. Erre még nincsen kidolgozott stratégiánk, ez ott helyben fog kiderülni, mindenesetre már elkezdtük fölvenni a kapcsolatot a hivatallal illetve több vállalkozóval is.

Tennivaló tehát van elég. Ami biztos, hogy a hétesiek egy része érzi, hogy van lehetőség és esély a haladásra közösen. Persze van számtalan konfliktus, ellenérzés, hitetlenség, irigykedés stb., ez természetes, nem titok. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni, de nem erre kell koncentrálni. Hanem az álmokra és az elérhető célokra.

Álom

S akkor befejezésként az álmokról. Az egyik éjjel egy 16 éves hétesi sráccal és két öccsével egy szekrényt pakoltunk, kézikocsival vittük egyik helyről a másikra. Útközben meg-megálltunk pihenni, leginkább miattam, ő jobban bírta a tempót. Beszélgettünk. Láthatóan furcsa volt neki is, nekem is a csendes, nyugodt együttlét, vele most először kerültem ilyen helyzetbe. Másnap délelőtt azzal fogadott, hogy elmesélte az álmát; azt álmodta, hogy elvitt engem a hátán Ausztráliába. Csak sétáltunk, sétáltunk, beszélgettünk.  Kicsit én is cipeltem őt, de mikor látta, hogy nem bírom, elfáradtam, akkor ő vett újra a hátára, és meg sem álltunk Ausztráliáig. Én még soha nem jártam Ausztráliában, ő még sosem hagyta el Ózdot. Ezen változtatni fogunk.

Szeptember legfontosabb eseményei röviden

Csótányirtás

Szeptember talán legfontosabb eseménye Hétesen a csótányirtás volt. A telep mintegy ötven házában minőségi munkát végzett a kazincbarcikai brigád. Több hétesi be is öltözött a védőruhába és maszkba, így végigkísérhették a csótányirtókat házaikban. Az irtás jól sikerült, a legtöbben (még az örök hőbörgők is) meg voltak elégedve az eredménnyel. (Jó lenne azonban, ha lenne lehetőség még egy irtásra, mivel az ajtófélfában megbújó petéket semmilyen méreg nem irtja ki, ezért még ivarérett koruk előtt kéne őket permetezni, így lenne a leghatékonyabb és legtartósabb megoldás…)

Házfelújítás

Megtörtént a hétesi házak felmérése is, így októberben megkezdődhet a tél előtti legszükségesebb munkálatok elvégzése (ablaküveg csere, beázás megszüntetése, tisztasági festés, meszelés stb., hol, mi a legfontosabb). A felújítások kalákában történő elvégzésére is jó esély van, többen nyitottak erre is a telepen.

Munka

Több embernek intéztünk adókártyát (elveszett pótlása, első adókártya stb.). Ezt nyilván maguk is elintézték volna előbb-utóbb, ám azzal, hogy erre „rásegítettünk”, páran már tudtak is menni Szabadszállásra dolgozni, Egerbe szüretelni stb. A kártya térítésmentes igényléséhez szükséges nyomtatvány kitöltésében segédkeztünk, a többit a hétesiek intézték instrukcióink alapján. Egy embert már „kiképeztünk” az egész procedurára, így jó esetben hozzá tudjuk küldeni innentől a többieket. Egyelőre nem láttuk még, hogy ez a valóságban működik-e, jó lenne egy kisebb csoportot úgymond betanítani az efféle hivatalos ügyek intézésére, akik majd a többieket is tudják segíteni, hiszen a legtöbb hétesinek valódi problémát okoz. A házak felújítása után erre is sort kell keríteni!

Iskola

A gyerekeket rendszeresen kísérem iskolába, reggel fél nyolcra már ott is vagyunk egy nagyobb csapattal. Van azonban több hétesi gyerek, akinek szépen gyűlik a hiányzása. Annamária elkezdte egy jelzőrendszer kiépítését, az iskolák megküldik a hozzájuk járó hétesi gyerekek névsorát, eztán pedig a hiányzók heti(kétheti?) listáját is kikérjük mindenhonnan. Így viszonylag hamar rálátásunk lesz a notórius iskolakerülőkről. Ezután tudjuk célzottan megkeresni az érintett családokat, gyerekeket, pedagógusokat stb., majd megpróbáljuk kidolgozni az alternatív megoldásokat (magántanulás, általunk szervezett csoportfoglalkozás egyeztetve a családsegítővel, gyámüggyel etc.). Az az igazság, hogy ez láthatóan egy sok időt és energiát igénylő feladat, nyilván nem fog egyik-napról a másikra kiépülni a rendszer, de dolgozunk ezen is.

Adományok

Kiosztottuk az Élelmiszerbank által küldött még megmaradt adományt; kukorica-, borsókonzerv, tejszín, pudingpor, csokitojás. Az általunk számolt családok alapján egyenlő porciókat készítettünk, ahol több gyerek van, oda több jutott. Így is volt kisebb vita osztás közben; a „rámenősebbek” többet akartak, a szerényebbek köszönték szépen. Mondtuk, hogy ennyi volt, tudásunkhoz mérten egyenlően osztottunk, sajnáljuk nincs több. A hangosak végül hamar elhallgattak vagy berekedtek.

(A csótányirtás második napján érkezett egy nagyobb ruhaszállítmány, ezt még a nagy hidegek előtt szétválogatjuk és célzottan fogjuk kiosztani a legrászorultabbak között.)

Alkotóház

Szeptemberben az Alkotóházra jutott a legkevesebb idő, viszont nagy-nagy örömömre október elsején visszakapcsolták a fűtést! Ahhoz, hogy ezt a házat a hétesi gyerekek-felnőttek birtokba vehessék, még nagyon sok munkára van szükség. A Millenárison tartott fenntarthatósági napon egy esélyegyenlőségről szóló beszélgetés végén szólaltam fel, és kértem az ott egybegyűltek segítségét. Mostanra összejött egy eddig 13 fős önkéntes csapat, akik autókkal érkeznek október 10-én és segítenek kicsit rendbe szedni a házat, talán még ruhaválogatásra is jut időnk. A csapat színes; köztük vannak az Eötvös Gimnázium tanulói, a Corvinus egyetem hallgatói, üzletemberek, még egy 14 éves mezőcsáti kislány is odajött, hogy akkor ő jönne az apukájával és az eddigi e-mailezés alapján nagyon úgy néz ki, hogy tényleg jönnek. A lényeg, hogy számomra teljesen ismeretlen emberek ajánlották azonnal a segítségüket. Természetesen a ház kialakításába, takarításába a hétesieket is bevonjuk.

„Mártai Szeretetszolgálat”

Egyik este, mikor másnap nem volt iskola, pár gyerekekkel az Alkotóházban beszélgettünk. Egyikük kitalálta, hogy csináljunk „Mártai Szeretetszolgálatos” pólókat. Hát csináltunk. Mindegyikük ráírta a nevét (aki nem tudta, annak ráírták) meg azt, hogy Mártai Szeretetszolgálat. Úgy döntöttek, hogy a pólókat otthagyják, s majd ha ott fognak segíteni a takarításban miegymásban, akkor fölveszik… Jelentem, hat önkéntessel bővült a Máltai csapata!

Folyt. köv. októberben

2010. augusztus-szeptember

Tűzraktér

Eker Nóra önkéntes írása

előtte kávé Lilivel. félünk. nem tudjuk mi lesz. találgatunk. kik lesznek, mit kell vajon csinálni, mi lesz a feladat? félünk: új helyzet, ismeretlen emberekkel. vagy csak magunktól? hogy milyenek leszünk? idő van. menni kell. séta és villamos. tűzraktér, ott a gergő. krisztával beszéltem, félre jönnek. várunk. még semmi nem derült ki. kicsit furi a szitu, ismeretlen arcok, sehol senki, de ez van, csak spontán. ott a kriszta. mögötte sokan. nagyon sokan. pár ismerős arc. félek, még mindig. de már kezdem szokni. Nóri tiéd a Norbi-János csoport. rendben. elkezdődött. jön a gulyás, vagy valami olyasmi. éhesek. hozzuk-visszük a tányérokat. minden pörög. beszélgetünk. figyeljen már, most mi merre megyünk? kivel? miért? mit? és ez micsoda?  közben figyelem az embereket. kati kezében kisgyerek, cseppgyerek, ahogy náluk hívják, férje jani, fiúk jancsi, jani lánya liza, norbi és borostyán, berna és 2 fiú. Myke és Kristóf. rosszak, de nem baj. ez áll jó nekik. program kezdődik, megyünk, fűzünk. gyöngyöt. mindenki, szülők is. néni ezt magának csináltam. és a fülembe már ott az ékszer. tényleg szép. ügyesek. nagyon. idő letelt. kár, pedig ez jó volt, mindenki élvezte. csak még ezt hagyd csináljam néni, de menni kell, sajnos. Bélaműhely vár. irány fel. de előtte még inni kell. limonádé vagy szörp, ki tudja de hozom, mindenki vidám. élvezik. fenn hangszerek. vagy valami olyasmik. bicikli és dobozok, szerszámok, de mind dobok. mindenki csapkod, dobol, zenél, üt, kattog, őrület. én is, én is, most én jövök, Myke az első, utána rögtön Kristóf. hisz ők barátok. legjobb barátok, mint mondják. szülők rendesek. pedig tőlük féltem. tőlük is. de nincs miért: fegyelmeznek, játszanak, gyereket keresnek ha kell, segítenek. kati hív hétesre, kávéra. mondom megyek, persze, de hol a cseppgyerek? megvan, látom, nincs baj, nyugi. minden megy simán. én is élvezem. csapat is. bár kati már pofozna, Myke és Krsitóf már a pulton, adjon nekem még egyet bácsi! csapos ad. de már kezdődik a koncert. jön a romano glaso. mindenki várja. végre egy kis zene. cigány zene. hey! apa gitározik és énekel, lánya szintén, de többen és hátul. megy a zene és a tánc, berna ropja, mindenki dalol. észre se vettük és már újból itt az idő, újból menni kell, de most ők, és haza. mindenki ölel mindenkit, majd a táborban találkozunk, igen már csak 2 hét, várjuk, és talán már nem is félünk… nem, mert jó volt. nagyon.

 

 

Így készül a hétesi foci pálya (1. rész)

Bódis Kriszta

Annyira dolgoztunk, hogy megfeledkeztünk a következetes dokumentálásról. Nem dicsekszem különösebben most ezzel, mint dokumentarista, inkább szimbolikus jelentőségűnek látom ezt a feledékenységet. A hangsúly a tetteken van. Az eredményeket azért majd láthatjátok ezeken a kis költségvetésű mobil telefonos fotókon, és a későbbiekben egy meghitt hétesi interjút is tervezek, és egy képet is keresek még az eredeti állapotról.

Most írói képességeimet vetem tehát latba, és igyekszem elképzelhetővé tenni, hogy volt. 

Úgy kezdődött, hogy kivittünk a helyszínre a dzsindzsásba néhány félénk vállalkozót, mondtak mindenfélét, főleg magas árakat, gép típusokat, sorolni sem tudom, vizsgálgatták a terepet, a két méteres gazt, az aljában rejlő esetleges titkokat, például a régi házak betonalapjait, mérlegelték a munka közben várható akadályokat, míg végül egy bátor és szimpatikus, mérsékelt árajánlatot adó ózdi vállalkozóra, Bolyky Miklósra esett a választásunk, és nem is kellett csalódnunk.

 Miklóssal órabérben egyeztünk meg és folyamatos konzultációban, ha elakadunk, hogyan tovább. Jól tettük. Mint kiderült, markolókkal harminc centi mélyre kellett ásni, hogy kiforgassuk a beton alapokat és az egyik gép be is krepált. Minden probléma ellenére (zuhogni kezdett az eső, a gépet nem lehetett a helyszínen megjavítani), estére ki lett forgatva 450 négyzetméternyi cucc ötven centi mélyen. Ennyire volt pénzünk. A pályát 300 négyzetméterre terveztük, de mellette a tábor helyét is ki kellett alakítani. Ezt az Ózdszolg. közcélú munkásai csinálták, mert Arany Lacibá, akit a neve is kötelez, odaszervezte az össze hétesi közmunkást, akik kézi kaszával, kapákkal és teljes bedobással a maradék 600 négyzetmétert teszik rendbe, már egy hete dolgoznak, ők az ugyancsak méteres gazból az alapokig tudják leküzdeni magukat és egyengetni. Heroikus munka. 

 Mi azon a 450 négyzetméteren már azt hittük túl vagyunk a nehezén (az ember mindig azt hiszi) ám kiderült, hogy az út szintje így olyan magasra került, hogy inkább medencét építhetnénk, nem foci pályát. Osztottam szoroztam és kiderült, hogy elkerülhetetlen a feltöltés. Megbíztam a vállalkozót, vegyen ki a terület melletti föld halomból annyit, amennyivel feltölthető a terület. 75 m3 földre volt szükség, ezt még a gépekkel elegyengették, de az egész rettenet hepehupás lett, és a füvet már megrendeltük. Szaladtam tehát fűhöz fához tanácsért, mire lehet még szükség, hogy előkészítsük a gyep lerakást. Azt mondták (fű, fa viszonylag semmit,  Miklós meg az Oázis kertészet már sokkal többet), hogy kell egy normális földréteg még az egészre, azt frissiben kell elgereblyézni. Gyorsan hívtam a vállalkozónkat, honnan tud olcsó földet szerezni, és azonnal kivinni a terepre. Kitalálta. Kivitte. 

De az egyengetés már nem fért bele a költségvetésbe sebaj, belelkesítettem az embereket és lássatok csodát, kiváló csapat állt össze. Annamária ment segíteni és mire megérkeztem a föld kupacokat széthordták, szereztek szerszámokat is, és beállhattam gereblyézni. Ekkor érkezett meg a gyep szállítmány egy sármos fiatalemberrel, aki viszont sietett vissza. Na itt végképp elkeseredtem, nem a fiú miatt, inkább a szaktudását akartam neki, hogyan fogjuk mi ezt a szakmunkát elvégezni? Kubi ugyan mondta, hogy már látott ilyet egyszer, csak lesz valahogy.... És lett, tényleg lett. A sármos fiatalember búcsúzásképpen azt mondta: egyengessétek el a földet, döngöljétek le, rakjátok rá a gyepszőnyeget, jól áztassátok el vízzel a patakból, és négy napig nem lehet rámenni. 

Már akkor a telep összes gyereke kézzel lábbal segített (pl. a göröngyöket dobáltuk ki a pálya szélére stb) és alig várták, hogy labdázzanak. Döngölni meg mivel? Ekkor már vagy negyven férfi és nő segítettek felváltva és együtt, megoldani a problémákat. Laci éppen festette a házát, ő adott deszka maradványokat, valaki hozott szöget, valaki kalapácsot, és másvalaki kapásból " legyártotta " helyben  a kézi döngölőket. Kubi, Cuki és Guszti irányították a szintezést, Attila, Béla, Dani, Pali, Berna, Kati és a kisebbek is a hegyoldalból  ástak és talicskával hoztak még földet a szintezéshez. Negyven fok volt, semmi árnyék, dőlt rólunk a víz. Annamária, Gergő és Zsófi, ő az egyik önkéntesünk, fel-alá rohangásztak a Tesco és a telep között, vizet hoztak, spárgát kellett venni, és tragikus, de kilencven méter hosszabbítót (tudtátok, hogy harminc méter 5 ezer Ft?) kellett venniük, hogy előkészüljünk a locsoláshoz a szivattyúval. (Legközelebbi ház ennyire van a pályától).

Amikor kitekertük és leraktuk az első gyep csíkot, komolyan mondom, áhítatos sóhajok szakadtak fel belőlünk. Én még ilyen gyönyörű füvet nem láttam. Pláne a Hétesben. "Itt valami megfordult ma, Kriszta, itt valami elkezdődött", mondta Körte, és megtörölte a homlokát. A megtért Zoli keresztelni ment, de beállt a szép ruhájában, hogy egy kritikus helyen elegyengesse a földet. Már mindenki a csodájára járt a szépségnek. Cukinak eszébe jutott, hogy hívjuk ki az ózdi tévét. Nagy volt bennünk a büszkeség és a munka-öröm. 

A tévé az utolsó csíknál ért ki, de remélem azért így is látszott, mit tudnak a hétesi cigányok. De még nincs vége. Beüzemeltük a szivattyút, amit hoztam, és aminek senki sem ismerte túlzottan a működését. Háromnegyed órát ment, a fű még nem volt eláztatva, amikor leállt. És nem is indult be, hiába pihentettük. Újabb kétségbe esés. Jöttek a negatív hangok. A gyerekek nem fogják kibírni, hogy négy napig ne menjenek rá. Honnan szerzünk másik szivattyút, el fog száradni a fű. Ki fogja ezt éjszaka őrizni, mert őrizni kell, bármi történhet, és mit kapnak ők ezért cserébe? Aztán jöttek a pozitív hangok: mi csináltuk, mennyi munka van benne, ha kell kint alszom, leverem a kölyköket, ha rálépnek, és hogy ez, maga a pálya a fizetség. Én meg szivattyúért rohangáltam közben. Tündi ajánlotta fel az első házból (nagy szó, itt hétesi viszonylatba jobb körülményekkel bíró emberek laknak), hogy próbáljuk a ki a búvár szivattyújukat. Bevált. Másnap Lacibá beüzemelte a miénket újra, és éppen hátradőltem volna, amikor hívtak, hogy megint leállt. Felhívtam a szociális osztály vezetőjét, aki a tévében már látta, hogy miket csinálunk, és akivel nagyon jó kapcsolatba kerültem, hála Miklósnak. Edit riasztotta a tűzoltókat, akik elvállalták, ha estig nem találunk más megoldást, kijönnek ők. És mindenki ilyen Ózdon, eddig mindenki segített. Na de Tündi újra odaadta a szivattyút és ma Gergő vesz egy olyat, mint a Tündiéké, amíg a mienk szervizben van (garanciális, vagy ki lesz cserélve). Szóval három napja locsolva a fű, őrizve, és a gyerekek sem mentek rá. Hétfőn avatjuk. Egy magas rangú személy inkognitóban egy zsák foci labdát ajánlott fel nekünk.

Nagyon erős a hitem, hogy jó dolgot csinálunk, és ezt erősítem az emberekben is.

Közben készülünk a táborra, tervezzük a kaput és a kerítést, de az Ózdszolgtól szóltak, kellenek engedélyek, mert ez egy nagyobb beavatkozásnak számít, mint terveztük. Nem lesz bonyolult ez sem, dolgozom rajta, mire kész a pálya, ez is meglesz.

Drukkoljatok, vagy imádkozzatok, kinek, mi tetszik. Én minden esetre megint sokat tanultam. Szívből dolgozni. Köszönet érte azoknak a cigányoknak (sokan voltak), akik most összefogtak. 

Még többen leszünk.

2010. július

 

Tornádó és a Jóisten - Bódis Kriszta tudósítása az ózdi találkozásokról


Rengeteg izgalmas, megható és jó dolog történt május óta a Hétesben, és Ózdon, ami mind arról szól mostanában, hogy kezd egy magára büszke, pozitív hozzáállást mutató közösség kialakulni. A hangulatot a táborra való készülődés is javítja, de az is, hogy a minap például orvos barátom, néhány hasznos tanáccsal és recepttel (ki is váltottuk) látott el néhány rászoruló beteget.

A Találkozás  napja című rendezvény is napsütéssel indult. Már tavasz óta az ország minden pontjáról mozgósított szabadkeresztény gyülekezetek készültek egy roma, és nem-roma magyar találkozást szervezni Ózdra, ebben segített a mi programunk is. Ózdi szervezőnk Gyuricska István a Siloám roma misszós gyülekezet vezetője volt, ő főleg a helyi nem-roma társadalmat mozgósította, és intézte a rengeteg hivatalos ügyet, míg én a szegregátumokba vittem a hírt az alkalomról.  

 Izgultunk, hogy a láthatatlan gettófalak megnyílnak-e, elindulnak-e a Hétesből (Kiserdőkaljáról, Új telepről, Velence telepről is) a jó félórás tüzes úton a családok a játszósátrakhoz, a bohócelőadásra, az ugrálóvárba és a koncertekre. Én először lejártam az utat, hogy lássam, mire veszem majd rá az embereket, mire megérkeztünk a Hétesbe, de nem tudtam semmi bíztatóval szolgálni ezzel kapcsolatban. Negyven fok volt.  Ehhez képest már az úton szépen felöltözött hétesi családokkal találkoztam, akik mosolyogva tartottak a Találkozás napjára, kérdezték, hogy én meg hova megyek, ha nem oda. Szóval mindenről tudtak, és érdekelte őket, jöttek, jöttek. Két önkéntes tartott velem, így a hétesi szokásos családlátogatások után huszonöt fős csapattal indultunk vissza. Kati, a néggyerekes özvegy hétesi anyuka és a nyolcgyerekes Tímea vezetett minket, egy jóval rövidebb és árnyékos úton. Mehettünk volna busszal is öt megállót, de az olyan volt, mintha repülőről álmodoznánk. Egy szó mint száz, sokan voltunk és pénzünk sem volt annyi. Már majdnem megérkeztünk, amikor a semmiből egy óriási fekete felhő úszott fölénk és hatalmas mennydörgéssel forgószél  csapott le ránk. Akkora, hogy Kati (egyébként forgószelet túlkiabáló) vezényletére egymásba kapaszkodva is alig tudtunk a közeli kocsma teraszára beszaladni. Mögöttünk megindultak a szeméttároló konténerek, és mintha minket üldöznének, mázsás súlyukkal a kocsma falának rohantak. Akkor az eső is eleredt, és Hollandia berúgta az első gólt. Sajnos ezt a helyi két vendég éppen nem láthatta, mert az esőverte Kati és én eléjük roskadtunk a padokra, körülöttünk a rengeteg, ázott, didergő gyerekkel.  Nem győztünk elnézést kérni, de a pasik megbocsátóan mosolyogtak és belekortyoltak a sörbe. Szerintem is érdekesebbek voltunk a meccsnél.  Úgy vettem, hogy elnézésük az integratív fellépésnek (nem-roma önkéntesek egyenrangú kommunikációban roma családokkal) is köszönhető volt, mely hatására leomlottak az előítélet falai egy pillanatra legalábbis. 

Megkóláztattuk a gyerekeket, és lestük a vihart, egész a kocsma falához kellett húzódnunk, ágak szakadtak az útra. Nagyon aggódtam, mi lehet a parkban, ahol a rendezvényt szerveztük, de mint kiderült, néhány méterre tőlünk még hét ágra sütött a nap. De nem sokáig. 

 Mire odaértünk a sátrakat, mint a végítélet, vitte a szél, a fedetlen színpadon egy maroknyi csapat imádkozott a zuhogó esőben, mögöttük egy nyárfát hasított ketté a biblikus erő. 

 A gyerekek, mint a kis fecskék, sorba az egyik ház eresze alá húzódtak, én pedig elrohantam valami élelmet hozni, mert már nagyon éhesek voltak. A büfé sátorba éppen akkor léptem be, amikor egy viharkabátos ember izgatottan felszólított bennünket, hogy azonnal bontsunk le, mert öt kilométerre tőlünk, Csépányban és Bánrévén tornádó sepert végig, kő kövön nem maradt. A tornádómegfigyelők azt mondják, a forgószél Miskolc felé tart és fél óra múlva visszatér, az előrejelzések szerint éppen ide, a parkba. Rohantam ki a szendvicsekkel Katiékhoz és mindenkit azonnal betereltem a közeli panzió kocsmájába. A hátsó teremben húzódtunk meg, csurom vizesek voltunk. Kiosztottam a szendvicseket, és elmondtam nekik, hogy most  nem csak kellemetlen, de veszélyes kint lenni, várjunk egy kicsit. Megpróbáltam pesti barátaimat az internethez szögezni, de az ég világon semmi hír nem volt, csak másnap a híradókban, a letornádózott csépányi háztetőkről. 

A felnőtteknek elmondtam, mit hallottam a sátorban, úgy döntöttünk maradunk. A hely kicsi volt, alig levegő benne, a gyerekeket Kati folyton igyekezett rendreutasítani, mert érezte, hogy nem jó szemmel néznek ránk, bár vendég csak két részeg volt. 

A gyerekek egész jól nyugton maradtak, aztán  valaki a sátraktól átszaladt egy adag játékkal, akkor kis osztás-krízis alakult ki, ezt a kollégáim jól ismerik, lehet kezelni, de akik a játékokat hozták viszonylag tapasztalatlan pestiek voltak. Ekkor rúgtak ki minket a kocsmából, egyébként elég kedvesen, hogy legyünk tekintettel a vendégekre (a vendégek tekintete össze volt akadva) de a pultos néninek tényleg igaza volt, ami a decibeleket illeti.

 A parkban közben a "gyülisek" kiimádkozták a Jóistentől, hogy a tornádó mégse jöjjön vissza. Azonnal kisütött a nap. Gyorsan megszáradtunk, de még nem volt vége. 

Tudom fokozni és esküszöm, hogy soha, semelyik írásművemben nem alkalmaznám ezt a kommersz, túlzásos megoldást, de hát ez egy hírlevél egyenesen az életből.

Van egy ember a Hétesben (egy ötgyerekes családapa, tizenkét éve ismerem), aki az utóbbi időben nagyon ellenséges volt velem. Kiabált, szidott, és fenyegetőzött, amikor meglátott a telepen. Azért imádkoztam, hogy legyen béke közöttünk. Nem szoktam jeleket kérni az Úrtól, de most azt mondtam: ha ez az ember megölel engem, mint a testvérét, és béke lesz, akkor jó úton járok, járunk a hétesi üggyel. 

Másnap álmomban megjelent ez az ember és nézett rám. Békés, tiszta volt a tekintete.

 Ő is ott volt a parkban, a tornádó után, mint akit a szél pottyantott le, vagy a Jóisten maga. Csillogott a szeme. Elmondta, hogy megtért. Elmeséltem az álmomat neki. Azt mondta, a felesége pedig velem álmodott. Megjelentem az ajtajukban abban az álomban.

Ott a parkban béke költözött mindkettőnkben, belőlem elmúlt a félelem, belőle a támadhatnék és a harag. Megöleltük egymást.

2010. május-június